Akikben bízok

Írja: Marton Katalin, iránytű mentor

Ezen az oldalon azokról az emberekről olvashatsz, akikben bízok, akik támogatnak, akik a mentoraim. A tartalom folyamatosan bővül, mert itt összeszedek mindenkit, akikre számíthattam és/vagy számíthatok a mai napig. 

Mentor vagyok én is, a te iránytű mentorod, abban a kihívásban, amivel hozzám fordulsz. Az életünk egyik fontos területe a munka, az hogy mit dolgozunk, mivel keressük meg a pénzt, amiből élünk. Hogyan jutunk el azokhoz a feladatokhoz, munkákhoz, amiket szívesen csinálunk.

Gyerekként elsajátítottam a megfigyelés képességét, mert a túlélésemet szolgálta. Az évek múlásával szerettem is meg nem is ezt a képességemet. Aztán kezdtem rájönni, hogy mekkora erő van bennem ezáltal. Figyeltem az emberek reakcióit, azt hogy a saját képességeiket hogyan használják jóra, rosszra. Olyan emberek mellett tanultam az életről, akikre felnéztem vagy megvetettem. Nagyon szerettem azok mellett az emberek mellett dolgozni, akik imádták a munkájukat, és kevésbé kerestem azoknak a felnőtteknek a társaságát, akik undorral vagy utálattal beszéltek arról.

Munkaalkoholista lettem, amit pár éve mondtam ki terápiában. A munka lett a túlélésem másik sarokköve. Egészen kiskoromtól volt szerencsém építgetni magamban ezt a függőséget, és élveztem, hogy az új otthonaimban, az Operában és az ERKEL-ben biztonságban érzem magam. Aztán a színházi évek után vágytam az irodai légkörre. 10 éves lehettem, amikor anyukámmal jártam hétvégente takarítani a Bajza utca környékén egy irodába, és beleszerettem a post-it kavalkádba, a számítógépekbe, az iróasztalok rendezettségébe. Elképzeltem, hogy én is irodai munkát fogok végezni. Sikerült.

A saját cég, saját vállalkozás nagyon sokáig egyáltalán nem volt fent a térképemen. Aztán találkoztam a férjemmel, Marton Balázzsal akinek már 25 évesen volt vállalkozása, és sikeresen vezette. Nagyon felnéztem rá, és egyben azt is gondoltam, hogy egyszerű dolga van, hiszen ezt látta a szüleitől (gondoltam akkor én), nyilván e miatt vannak ilyen ambíciói. Mostanra úgy gondolom már, hogy ez részben igaz csak. Aztán azt is gondoltam, hogy én nem vagyok ez a típus, képtelen lennék saját projektbe belevágni.

Szóval az első és legfontosabb mentorom 2007 óta, a férjem, aki azóta is vállalkozó, és sok területen próbálta ki magát. Tőle tanultam, hogy a dolgok nem csak feketék meg fehérek, ami az egyik legnagyobb felimerésemmé vált. Az elmúlt 6 évben pedig teljes profilváltáson megy keresztül, az egészséges életmóddal foglalkozik, triatlonozik, sztem az egyik legfantasztikusabb apuka a világon, csodás vezető, társ, és a személyi edzőm. Az újratervezés mestere a szememben.

Róla itt olvashatsz bővebben: https://ironcoach.hu/ 

A lányom, akinek jövetele, megszületése, létezés ezen a világon, mélyen, már-már elemi fájdalommal tudatosította bennem, hogy fel kell tépnem a sebeimet, szembe kell néznem azzal a sötét energiával, ami kering bennem. Nagyon hálás vagyok, hogy anyává váltam általa. 

Mentorom az édesanyám, akitől azt tanultam, hogy az élet nem könnyű, hogy nem kapjuk meg a dolgokat csak úgy. Sokat kell tenni azért folyamatosan, hogy legyen étel az asztalon. Tőle tanultam, hogy első a számlák kifizetése, a kötlezettség, hogy kell az aranyatartalák, és utána jöhet minden más. Tőle tanultam, hogy az apró gesztusok milyen fontosak, milyen hatással tudnak lenni az emberekre: egy mozdulat, egy ölelés, egy illat, egy mosoly. Az élet apró örömei... 

Apámat egyszerre látom keménynek és gyengének. Egy olyan mentor, akitől a figyelem művészete kúszott be a bőröm alá. Imádtam figyelni, ahogyan az emberekre hatással van. Lenyűgözött ez a képessége, ahogyan ügyeket intézett, és hangszínével, jelenlétével alakította maga körül a történéseket, helyzeteket, emberek hozzáállását. Tanultam tőle azt is, hogy ezt a képességet meddig érdemes használni, meddig jó és mikortól árt vagy rombol. Ebben a tanulási folyamatban benne leszek életem végéig, mert az a célom, hogy jól használjam, építsek és ne ártsak vele. Hiszem, hogy ezért lettem iránytű mentor, mert ebben a működésemben bőven tudom gyakorolni ezt, úgy használni, ahogyan apámnak nem volt lehetősége rá. 

Testvéreim, akikre eszméletlenül felnézek, és büszke vagyok rájuk! Volt bátorságuk elképzelni, hogy külföldön is megállják a helyüket, aztán ezt az álmot valóra váltották. Tudattalanul mentorálnak az alkalmazkodás készségükkel, amiben még bőven van mit fejlődnöm. Általuk utazok el képzeletben Indiába, Ázsiába, Amerikába. Tanítanak a spórolásra, hogy 50 cent is számít. Tanítanak a megfontoltságra és arra, hogyan figyeljünk oda a másikra. Tanítanak az önállóságra. 

Dita barátnőm, aki megtanított, hogy képes legyek ajándékot elfogadni, mert az egy jó dolog. Aki tanított arra is, hogy legyek kedves jelezni, ha mégsem mennék el a Szilveszteri bulira, mert last minute meggondolom magam a Deák téren, és visszafordulok a mozgólépcsőn. Tőle tudom, milyen főnix madárnak lenni, aki a hamvaiból képes újjáéledni és szárnyalni messzire. 

Karvezetőim, Vali néni és Gyöngyvér néni. Tűz és víz, és mégsem. Imádták a munkájukat a gyerekkarral. Tőlük tanultam meg, hogyan lehet túltolni a melót, és a munka hogyan lehet gyógyír a láthatatlan sebekre. A színházi éveim nagyon meghatározóak voltak. Mellettük tanultam a fegyelmet, kitartást, összpontosítást, a munka szeretetét, azt hogy felelősséggel tartozom. Mellettük tanultam, hogy jó ha ott van velünk Mérgi, az a kabala, ami segít átlendülni, amikor a Bohéméletet mondom fel, és izzad a tenyerem a zongora tetején. Amikor elsőre nem sikerül valami, és újból nekifutok, mert menni fog.

Drága Viki, az ovis éveimből, aki tanított arra, h milyen, amikor valaki nagyon eltökélt. Emlékszem milyen odaadással magyarázta, hogy ő azért mossa már szinte forró vízzel a kezét, hogy amikor mosogatni fog, akkor hozzá legyen szokva a keze, mert jól mosogatni csak szinte forró vízzel lehet, meg persze mosogatószerrel.

Peti az általános iskolából. 7 éven át a szó nem szoros értelmében mellettem volt. Akkor még nem fogtam fel, hogy mennyit számított a jelenléte. Erőforrás lett a számomra, és ez nem olyan régen tudatosult bennem.

Noémi, az első női vezető, akivel volt szerencsém együtt dolgozni, aki ízig-vérig nő, vezető és penge agy. Amikor felvett a bankkártya engedélyezési csapatába, akkor tudtam, sokat fogok tanulni tőle. Tudtam, hogy egyszer ilyen vezető akarok lenni, mint amilyen ő. Minden organikus volt vele. Nem voltak ego meccsek. Volt tisztelet, emberség és csapatszellem.

Folyt.köv...