Egyetemi fajanszfilozófia
Írta: Marton Katalin, iránytű mentor
„Akkor kellett volna minden csontomat szilánkosra törni, mikor angolra jelentkeztem”
Ezt az ELTE egyik mosdójának ajtaján olvastam és annyira felnevettem. Aztán belegondoltam a komolyságába is. Ezt egyébként fajansz filozófiának is hívják, amikor a WC-ben osztjuk meg név nélkül a bölcsességeinket, ars poeticankat, mondandónkat. Milyen fontos, hogy ezeket a viccesnek ható, ám néha annál fájdalmasabb felismeréseinket kiírjuk magunkból. Vajon ez az egyetemista most mit csinálhat éppen? Maradt vagy továbblépett és váltott szakot, egyetemet?
Nekem a nemzetközi tanulmányok nagyon megtetszett ugyanis diplomata akartam lenni. Aztán az első évben rájöttem, hogy egy csomó olyan tantárgyam van, ami számomra akkor nagyon nehéz volt, nem is érdekelt, és legszívesebben váltottam volna. Aztán végigcsináltam óriási erőfeszítések árán. Nem tudom mi lett volna, ha… Most viszont azt élem meg ezzel kapcsolatban, hogy baromi kitartónak látom magam visszanézve a múltba, és büszke vagyok magamra.
Sokszor éreztem vizsgaidőszakban, hogy most kell egy rúgás, ami továbblendít. Levelezőn csináltam, dolgoztam az egyetem mellett, és voltak a melóban éjszakai shiftjeim is. Olyan is volt, amikor reggel 8-kor végeztem a bankban, ahol dolgoztam, aztán 9-re mentem vizsgázni.. elaludtam írásbeli közben, a tanár úgy ébresztett fel, hogy menjek haza. Írtó cikinek éreztem. Aztán lépten-nyomon voltak segítőim a nehéz időszakokban, akikre számíthattam, akiktől megerősítést kaptam, hogy jó úton vagyok. Hálás vagyok nekik! Az egyik segítőm végül a férjem lett, aki a mai napig támogat és bátorít.
Hogyan lehet átlendülni, amikor úgy tűnik nincs tovább? Szerintem úgy, hogy megállapítom, olyan dologban vagyok éppen benne, ami iszonyatosan nehéz és kilátástalan a számomra. Amikor megérkezek ide, akkor utána olyanokhoz fordulok, akik érzésre tudnak segíteni nekem. Nehéz segítséget kérni.. Te ezzel hogy vagy?
Nekem azért nehéz, mert félek a visszautasítástól. Sokszor azt is gondolom, hogy ezt nekem egydül is meg kéne tudnom oldani... és olyan is van amikor úgy érzem ezzel terhelnék másokat.
Írhatnám a fenti bekezdést múlt időben is, de az nem lenne igaz. Mert ez a folyamatom része. Egyre könnyebb egyébként, ahogyan gyakorlom az idő előrehaladtával. Az elején azt is nehéz volt megfogalmaznom, hogy miért is nehéz segítséget kérnem. Elkezdtem foglalkozni vele, amikor eljött egy olyan szenvedés nyomás, ami alatt azt hittem összeroppanok. Gyakoroltam, gyakoroltam, hogy segítséget kérek a környezetemtől. Óriási felfedezés volt, hogy ez tök OK, sőt még örülnek is neki. Arra is rájöttem, hogy az élet része, hogy mások támogassanak bizonyos helyzetekben. És azt is felfogtam, hogy egyébként én magam is szeretek segíteni másoknak, néha úgy is, hogy nem akarják... Ez viszont egy másik történet már.
Te miért gondolod, hogy nehéz segítséget kérni? Esetleg van konkrét helyzet, amelyen szívesen dolgoznál?
Amik erőt adnak nekem a nehéz időkben:
Ha a továbbtanulás, szakváltás, szakmaváltás vagy életpálya tervezése van éppen a fókuszodban, akkor ajánlom ezeket:
Képek: pixabay és saját kép